mostanában megint sikerült bepótolnom pár filmet, amit már régen (de legalábbis egyáltalán) meg akartam nézni, és azt a meglepő megállapítást kellett tennem, hogy a 2017-es Baywatch film, ami egy magát legkevésbé sem komolyan vevő akcióvígjáték, jobb filmre sikerült, mint az 1980-as Ragyogás.
utóbbit már szerintem vagy tíz éve meg akartam nézni, egyszer kiskoromban láttam belőle 1-2 jelenetet (amiről végül kiderült, hogy a legkevésbé sem voltak lényegesek a sztoriban, pedig én végig azt vártam, hogy mikor fog a kazánház életre kelni és lemészárolni embereket), és annyit olvastam már róla, hogy minden idők egyik legcreepybb és legütősebb lélektani horrorja, hogy valszeg túl magas elvárásokkal ültem le elé. a közel két és fél órás film valahogy annyira rosszul építgette fel a feszültséget, indokolatlan és kifejtetlen kísérteties jelenetekkel és olyan helyeken egyre-egyre rémisztőbb zenével, ahol semmi nem történik, hogy már a háromnegyedétől azt vártam, hogy vége legyen. az apa már a film elején, amikor még semmi para nincsen, már akkor olyan parás vigyorral rendelkezett, hogy eleve őrültnek tűnt, így semmi nem változott a filmben, amikor valóban elkezdett megbomlani. a családja többi tagjához képest viszont még mindig ő volt a legépeszűbb, a felesége bolondabbnak tűnt mint ő, és a legkevésbé sem vagyok biztos benne, hogy amikor a férje által írt regény kéziratába beleolvasott, akkor nem csak képzelte, amit ott talált. ezután ráadásul ő kezdte el az erőszakot, amikor leverte a fickót a lépcsőn egy bézbózütővel, majd bezárta egy kamrába egy üres házban a hóviharban (itt amúgy azt hittem, hogy a fagyasztóba fogja zárni, de itt is rosszul emlékeztem). a gyerekük pedig még az anyjánál is kevésbé volt szerethető, már a film elejétől fogva szörnyű volt a kampókezű képzelt barátjával, aki a szájában lakik és beszél hozzá (és rohamokat okoz), szóval őérte sem tudtam szurkolni. az egyetlen félig-meddig kedvelhető karakter a séf bácsi volt, de érte meg hiába szurkoltam.
szóval ehhez képest a Baywatch szereplői nagyságrendekkel szerethetőbbek voltak, még ha olyan dumákat adtak is a szörfös szájukba, hogy "- mi a pálya apálya? - törik a fodor, haver, tök tötty a lötty. - ja, nem karaj a taraj, tesó." meg persze a lassítva futás.
