egyetemen

beteg vaok. bár egyrészt annyira nem súlyos, hogy meggátolja az egyetemre járást, másrészt meg az ember itt már kétszer is meggondolja, hogy kihagyjon-e egy-két napot... jó, nekem már a Hermanban is nehezemre esett hiányozni, mert olyankor mindig úgy éreztem, hogy kimaradok valami nagyon fontosból... meg pótolgatni nem mindig ment egyszerűen. itt viszont nem hiányzik a társaság, sem a tömegközlekedés, sem az épületek közötti oda-vissza vándorlás, csak egyszerűen már az első félévben sem sikerült bepótolnom azokat az órákat, amelyeken nem voltam bent. úgyhogy bent vagyok minden egyes órán, előre ülök hogy lássak és halljak, jegyzetelek hogy minden meglegyen, és csodálkozom, hogy ez nem elég ahhoz, hogy értsem az anyagot. nem egyből tudni akarnék én mindent, csak azt szeretném, hogy mindez elég legyen ahhoz, hogy felfogjam, mi miért kerül fel a táblára, mit miért úgy kell csinálni, ahogy azt a gyakvezérek teszik, ilyenek.

meg azt kéne még valahogy kiderítenem, hogy amikor hazaérek, akkor a nap további része, amit majd' mindig a "majd otthon átnézem" cselekvésre szánok, mégis hova a fenébe tűnik?! felkelek, egyetemre megyek, órákon ülök, ebédelek, próbálok picit külön tanulni (de rendszerint elbóbiskolok a könyvön), további órákon ülök, hazajövök, vacsorázom, megnézem az emailjeimet - a kapcsolatomat az életemmel, vagyis a miskolciakkal -, elolvasom a blogokat, és máris este tizenegy van, és hulla fáradt vagyok, és még el se kezdtem, amit akartam... meglehet, hogy a dolog online része hátráltat... de anélkül nehéz. az emaileket el kell olvasni. muszáj.

függő volnék?

de most legalább csinálok valami értelmeset: olvasok. a BMV-n reggel, a szünetekben, valamint a BMV-n hazafelé. Boris Vian: Tajtékos napok. SzP-től kaptam kölcsön, állítása szerint "kicsit Toul Syes-os", és, mint utóbb kiderült, anyukám kedvenc könyve már 17 éves kora óta. és tényleg jó könyv! végre olvasok. már hiányzott.

most viszont muszáj kicsit tanulnom, mert hülye maradok.