2010. szeptember 18., szombat

hiányérzet

"voltaképp' innen is látszik a táj,
hiába szállított arrébb
ez a vagonnal szétsúrolt sínpár..."

valami hiányzik.

persze van most köztünk tizenöttucat kilométer; és ha nem lenne, nem hiányozna. de néha van az az érzés, amikor visz a vonat, rohan az odakint, és én kapaszkodom a régi emlékekbe, de azok elfutnak a fákkal együtt, beszélgetések, zenehallgatások, zenék, hallgatások, évszakok... nagyon tud hiányozni minden.

egy ideje már gyorsabban forog a Föld, mint én, (és vele forog az őz,) és nehéz így mindent felfognom, amúgy sem láttam soha tökéletesen a világot, bár oda már eljutottam, hogy a pohár nem "félig tele" vagy "félig üres", hanem "félig van", aztán néha talán még tele is lett; de nem figyelek oda sosem mindenre, nem tudok odafigyelni mindenre, nagyobb az odakint mint az idebent, pedig utóbbira sem tudok elég időt szánni, pedig lehet hogy nem ártana; és bizonyos dolgokat beljebb kéne hoznom, mint ahol most vannak. szegények biztos áznak kint a szélben.

jó, hogy vannak fényképek, mert megőrzik helyettem... sajnos nincs mindig kép, van hogy csak rajz van, azt belül kiszínezem, ki tudja milyen lesz mire legközelebb előszedem, talán nem is úgy volt, de a lényeg hogy színes; arra amúgy mindigis úgy, de úgy fel tudtam nézni, aki tud a világba varázslatot mesélni, aki olyan sárkányt mond a templom tetejére, amit tényleg félni kell, aki csillagokat tudna rajzolni egy tetőablakra, aki az igazat mondja, nem csak a valódit. lehet hogy Csodaország, de éppen ettől szép.

jó, hogy vannak dalok, amik jelentenek, felidéznek, de legalábbis utalnak, néhány csendes akkord egy faágon, egy esetlen dallam, amely akkor is megmarad, ha évek és kilométerek rángatják szét a húrokat(,) pengetőket, bár lehet hogy csak én ragaszkodom görcsösen a régiekhez, a régi dalokhoz, amiket régen kellett volna tényleg megcsinálnunk, mostanra talán egészen a fiókokhoz nőttek, és onnan nem is fognak kikerülni nagyon sokáig. de azt nem bírnám - soha nem is bírtam -, ha fiókok, füzetek, kották valamiért (vagy csak spontán) kiürülnének; minden kidobott papírdarabbal kevesebb marad a világból, a levegőből és a talajból, amiből amúgy is egyre szűkösebb lesz az évek múlásával, és én hiába kapaszkodom tíz körömmel, két kéz ehhez nem elég.

és jó hogy vannak néhányan, akik bár gyakran felróják hogy miért mindig nekik kell, de azért csak emlékeztetnek, hogy mi volt nemrég és mi volt de, rég. van, hogy jobban tudják, mi hogy volt, vagy mit hogy kellett volna, és olyan is van, hogy valamiről nem tudnak mindent, amit én, de ha tudom hogy nem tudhatják hogy nincs igazuk, hát miért szóljak. a lényeg hogy ők látták, hallották, beszélték azokat, amikről itt évek óta írok, amikről nem írok, amikről beszélek és talán néhány olyat is, amiről hallgatok; ők az életem: és ezért nem adnám őket semmiért.


(és néhány sor még az, ami hiányzik:
az hogy mindig ott legyenek, hogy megkerüljön néhány akkord, hogy mindig színesek legyenek a képek, hogy kicsit lassabban forogjon minden: ezek hiányoznak, és egy kicsit én magam is, a the wood, a toul syes, dehát hogy a viharba' ne, legalább az érzés megmaradt, amiért élek, ahogy a szárnyaim a szélbe kapaszkodnak...)

Nincsenek megjegyzések: