hangos

bár nem a reklám helye ez, mégis meg kell írnom, mivel meglehetősen meghatározó élmény az életemben, hogy újra képes vagyok rendszeresen haladni könyvekkel, anélkül, hogy belealudnék. ez persze nem annak köszönhető, hogy végre kipihentem volna magam, hanem hogy sikerült néhány könyvet hangoskönyv-formában megszereznem Voizon. így végre esti kutyasétáltatás vagy reggeli munkába gyaloglás során is kiválóan tudok haladni egy félórát–órát, anélkül, hogy kockáztatnám az elbóbiskolást. ennek örömére megpróbálom összefoglalni az eddigi olvasmány- hallgatmányélményeimet, már amire emlékszem belőlük pár héttel / hónappal később. (lehet, hogy érdemesebb lenne a jövőben frissiben összeírnom a gondolataimat róluk, amíg még vannak.)

ó igen, alább természetesen minden tiszta spoiler, olvasd belátásod szerint.

• George Orwell: 1984
  egy mondatban: egy hivatalnok a saját bőrén tapasztalja meg, hogy a Nagy Testvér tényleg mindent lát.
  erős kezdés volt ez a retrofuturisztikus-disztopikus regény így közvetlenül a választások előtt, de olyan sokat hallottam már róla, hogy muszáj voltam ezzel nyitni. kifejezetten érdekes volt az alaphelyzet, a totalitárius párt működése a történelemhamisítással, a duplagondollal és a két perc gyűlölettel, főleg érdekes volt másfél évtizednyi fidesz-kormányzás után. a könyv első harmada szépen felvázolta ezt, a középső pedig tovább boncolgatta, hogy hogyan is működik ez valójában, miközben elkezdett kibontakozni egy érdekesnek induló cselekmény. a harmadik harmadában viszont az egész átment egy olyan fokú reményvesztettségbe, mint azok az orosz drámák, ahol az ember egy idő után már nem is várja a feloldozást. (nem sokkal előtte láttam színházban A döntést, az is ilyen lehangoló volt.)
  ajánlás: az elejét ajánlanám olvasásra mindenkinek, akit érdekelnek a közelmúlt magyar disztópiájával politikájával összecsengő áthallások, a közepétől viszont csak akkor olvasd tovább, ha valamiért nagyon érdekel a főhősök sorsa, és ha jól viseled a csalódásokat.
  tanulság: egy fecske sem csinál nyarat.
  
  
• Szabó Magda: Az ajtó
  egy mondatban: egy írónő és házvezetőnője boldogtalanul élnek, amíg egyikük meg nem hal.
  erről is sokat hallottam, rengeteget dicsérték, hogy a szerző egyik legjobb regénye. alapvetően sem a történet, sem a karakterek nem fogtak meg, de olvasmányos volt, és van benne egy végig ott lebegő talány, amely kedvéért azért sikerült átlendülnöm a nehézségeken és eljutnom a könyv végéig. amúgy cselekménye nem sok van: egy írónő felfogad egy különc házvezetőnőt, aztán élik a mindennapjaikat. egyikőjük valamiért egyre inkább megszereti a másikat (és a másik is az egyiket a maga módján), annak ellenére, hogy a másik telis-tele van red flagekkel, és egyre inkább kitűnik, hogy bizony egy rettentően mérgező kapcsolat bontakozik ki a szemünk előtt, az áldozatban valamiért mégsem merül fel komolyabban, hogy kilépjen belőle. a dolgot az is tetézi, hogy a két főhős sokszor látványosan kontraproduktív döntéseket hoz, aztán csakazértsem engednek belőlük, csak mikor már késő. épp ezért több fejezetet is kifejezetten rossz érzés volt hallgatni, nehezen viselem az önsorsrontást és a fejjel a falnak rohanó szereplőket. ami viszont érdekes volt, hogy pont ekkortájt egész sokat hallottam az autizmus különböző megnyilvánulásairól, melyek közül sokat felfedezni véltem az egyik szereplő viselkedésében.
  ajánlás: bár nem bántam meg egyértelműen, hogy elolvastam, de nem volt szórakoztató, sem sokkal tanulságosabb, mint A kékszakállú herceg vára, és kétlem, hogy valaha újraolvasnám. ajánlom annak, akit érdekel a takarítás, a toxikus kapcsolatok dinamikája és a családi dráma.
  tanulság: tartsd tiszteletben mások határait.
  
  
• Isaac Asimov: Alapítvány
  egy mondatban: bajszos férfiak beszélgetnek szivarszobákban, egy bácsi pedig évszázadonként egyszer-kétszer felbukkan, hogy közölje, ő megmondta előre.
  ezt a könyvet vagy húsz évvel ezelőtt egyszer már félbehagytam, emlékeim szerint azért, mert az Én, a robot után nagy elvárásokkal indultam neki, hogy valami korszakalkotó scifit fogok olvasni, de csak gazdaságpolitikai értekezéseket és ki nem fejtett statisztikai számításokat találtam. most újra nekiláttam, és megállapítottam, hogy jól emlékeztem. a könyv első felének gyakorlatilag nincsen cselekménye: az elején valaki elutazik valahova, aztán emberek beszélgetnek szobákban. az utazóról aztán nem hallunk többet, viszont valamiért kifejezetten sok szó esik a beszélgető emberek bajszáról, mindenki szivarozik, és kénytelen voltam észrevenni, hogy ebben a könyvben nincsenek nők – az elején megemlítik, hogy húszezer tudósnak van húszezer felesége (eszerint a tudósok mind férfiak), aztán onnantól semmi. na jó, a könyv végén azért néhány percre megjelenik egy fiatal lány, azzal a rendkívüli szereppel, hogy [SPOILER] felfelé toljon egy pecket, felsikkantson, majd azt sóhajtsa: "ó!" [spoiler vége], illetve később egy feleség is felbukkan, akiről annyit tudunk meg, hogy rettentően házsártos. nagy szerencse amúgy, hogy gyakorlatilag mindegyik résznek mások a szereplői, így nem zavarja a történet érthetőségét, ha nem jegyezzük meg a nevüket (némelyikről ennél sokkal bővebb jellemzést amúgy sem kapunk). a könyv közepén amúgy, amikor már épp feladná az ember, váratlanul történések történnek, és némi izgalom is megjelenik, aztán onnantól többnyire diplomáciai ügyeskedésekről és kereskedelmi machinációkról olvashatunk, majd különösebb felhajtás nélkül vége szakad a regénynek.
  ajánlás: azoknak ajánlom, akik jobban szeretik a science-fictionben a politikát és a diplomáciát, mint a tudományt vagy a fantasztikumot.
  tanulság: ha valaki mindig mindent jobban tud, valahogy meg fogja találni a módot, hogy az orrod alá dörgölje.
  
  
• On Sai: Calderon avagy hullajelölt kerestetik
  egy mondatban: a lánylény és a fiúlény egymásba szeret az ezüstösen csillogó űrhajón, amely a végén tisztázatlan körülmények között felrobban.
  ezt a könyvet ajándékba választhattam egy listából, és mivel könnyed, humoros szerelmi akció-scifinek írták le, ez lett a nyerő. már az elejétől kezdve volt egy Vavyan Fable-érzésem, még ha nem is volt annyira csípős a regény humora, de hangulatában arra emlékeztetett. kifejetten tetszett, hogy bár nem akarta megkedveltetni a főhőst, sőt, eleve azt mutatta be, hogy épp ő is nehezen bírja ki magát, lassan mégis sikerült szimpatikussá tennie – egy volt osztálytársamra emlékeztetett, akiből, ha megélte volna, egész biztosan hasonlóan nagydumás űrhajóskapitány vált volna az első adandó alkalommal. a tudomány és a fantasztikum egészen magától értetődően működött: sima taxik helyett légitaxik szállítják az embereket, a diákok papír helyett használt chipeket gyűjtenek, otthon az emberek a villanyóraszekrény helyett a házvezérlő rendszer kapcsolószekrényébe suvasztják az el nem férő cuccaikat, ilyenek. a technikai részletek nincsenek túlbonyolítva, de kellően hihetőek, a szerelmi évődés érthető, a könnyedén elejtett mondatok szépen építik a különböző bolygórendszerek világait, az összeesküvés szépen bontakozik kifelé, és jó hallgatni a főszereplők éles nyelvű csipkelődését.
  ajánlás: a könnyed űrhajós-szerelmes sztorira vágyóknak, akik szeretik a szívtipró főhősöket, az okosan beszólogatós szóváltásokat és a lézerpisztolyos-kardozós akciót.
  tanulság: ha valaki bizonygatja, hogy meg akar halni, adj neki okot, hogy ne akarjon annyira.
  
  
• Isaac Asimov: Én, a robot
  egy mondatban: ahogy gyártjuk (és gyártatjuk) az okosabbnál okosabb robotokat, szépen haladunk a szingularitás felé, végül ott állunk majd a majom-agyunkkal, és bottal üthetjük a mesterséges intelligencia nyomát.
  annak idején ez volt az első Asimov-könyvem, és annyira tetszett, hogy utána egyből belevágtam az Alapítványba is, nem is sejtve, mennyire más a kettő. az Én, a robot gyakorlatilag egy lazán összefűzött novelláskötet, amelyben kb tíz, robotokkal kapcsolatos rejtély olvasható, amelyek megfejtése szinte kivétel nélkül visszavezethető a robotika alapvetésként bemutatott törvényeire. utóbbiak egyébként most az AI-nak csúfolt nagy nyelvi modellek hódításával kifejezetten aktuálisak lennének – már ha az AI-k készítői foglalkoznának azzal, hogy a teremtményeik ki ne irthassák véletlenül az emberiséget az első adandó alkalommal. mindenesetre a könyvet most újrahallgatva szinte ugyanolyan szórakoztató, mint huszonévvel ezelőtt, annyi különbséggel, hogy nem érnek meglepetésként a rejtélyek megoldásai, így már az elejétől jobban látszik, hogyan fognak végül eljutni a megfejtésig. a szereplők itt is fejezetről fejezetre változnak, így megintcsak nem kell a neveiket túl sok időre észben tartani (ez nálam sajnos sarkalatos pont, főleg így, hogy nem látom leírva a neveket). a vissza-visszatérő mérnökpárosnak azért egy idő után örültem, még ha gyakran nehéz is volt megkülönböztetnem, hogy mikor melyikőjük beszél, illetve most kissé fárasztóbb volt a negativitásuk, mint amilyenre régről emlékeztem. apropó nevek: a hangoskönyv egyik fejezetét kissé kényelmetlen volt hallgatnom, mivel a robotok legtöbbször beszélő neveket kaptak, a hangoskönyv magyar hangja pedig valószínűleg későn jött rá, hogy a kifejezetten nagy sebesség elérésére képes robot nevét nem biztos, hogy Szebinek kellene ejteni, és már nem akarta újravenni az egész fejezetet.
  ajánlás: azoknak ajánlom, akik szeretik a robotokat és a Sherlock-novellákat, és szeretnek azon agyalni, hányféleképpen kerülhetnénk veszélybe a robotoktól még akkor is, ha a mesterséges intelligenciáknak lennének át nem hágható biztonsági szabályaik.
  tanulság: ami el tud romlani, az el is romlik.