2017. augusztus 12., szombat

2017. július 24., hétfő

kill it with fire

a költözés előtt két nappal még azért csak sikerült kishíján felgyújtanom a lakást.
egész tehetséges vagyok.

a felgyújtásnak kivételesen semmi köze nincs ahhoz, hogy tegnap éjszaka, hajnali fél három körül feltűnt egy kifejlett légyölő pókszázlábú a hálószobafalon. (nem, NE keressetek rá. soha. ha valaha úgy hozná a balsors, hogy összefuttok eggyel, garantáltan megismeritek, nem kell most a fájás.) Rica halk szóval figyelmeztet, hogy a romantikázás helyett ugyan inkább vessek már egy óvatos pillantást az említett falfelületre, aztán tegyek valami hősieset. én két hidegrázással később már vér- és saválló duplafalú gumikesztyűben próbáltam meg lekapni a falról a Lényt, de mivel nem akartam, hogy itt töltendő hátralévő napjainkat ezernyi százlábának és szelvényének szörnyű mementójaként kilapított maradéka árnyékolja be, inkább egy zsebkendővel felszerelkezve bénáztam el a dolgot. a Dög kissé ijedten, ám jobbára sértetlenül a párnámra hullott, ahonnan méretéhez képest hátborzongató gyorsasággal bújt be a matrac és az ágy fejtámlája közé. rövid pánikkal később óvatosan megemeltem a matracot, hogy meglássuk, merre inalt a Rettenet, csak hogy néhány halálosan csendes másodperccel később az ilyen helyzetekben előforduló legvérfagyasztóbb két szót hallhassam, lassan, jól artikulálva, tagoltan: “ne… mozdulj…” -- meghűlt bennem a vér. Rica egy jól irányzott mozdulattal a vállam felé csapott, amitől ki tudja hogyan odakeveredő, épp arrafelé “lábatlankodó” (haha!), ujjnyi méretű fekete Rémség a szoba ajtaja felé repült, ahol egy pillanattal később újra szem elől vesztettük. hogy ezek után vajon kimenekült-e a lakásból, ahogyan bejött, vagy egy repedésben húzta meg magát, amíg újra eljön a neki oly’ otthonos sötétség, esetleg visszaosont az ágyunk környékére, hogy az éjszaka hátralévő részében vaksötétben is látó apró szemeivel őrizze álmunkat, nem tudni. mindenesetre fél órányi rémülten óvatos keresgélés és porcicáktól halálra rémülés után feladtuk, és látványának emlékétől reszketve nagy nehezen megpróbáltunk elaludni.

azóta nem találkoztunk vele. mindenesetre holnapután elköltözünk a lakásból, sőt egyenesen a városból is, és hacsak nem vette be magát az egyik összekészített dobozunkba, adja az ég, hogy sose lássuk többet. de ha mégis, legközelebb már nem bánok vele kesztyűs kézzel. (haha, dehogynem, nem fogom hagyni, hogy még egyszer hozzámérjen az a dög.)

szóval lehet, hogy tudat alatt ez a gyújtogatás kivételesen mégiscsak szándékos volt.

2017. július 19., szerda

2017. május 28., vasárnap

kicsit

hiába megy már így lassan fél éve, azért amikor egyedül szállok fel a miskolci vonatra, mindig szakad egy kicsit a szívem.

2017. május 4., csütörtök

2017. április 20., csütörtök

kaland az élet!

meg átszállás.
de többnyire átszállás.

#Miskolc_busz #Miskolc_villamos #Miskolc_IC #Hatvan_sebes #Aszód_pótlóbusz #Gödöllő_HÉV #Cinkota_HÉV #Budapest_metró #Budapest_villamospótló #Budapest_villamos (#utóbbikettőhelyettmárinkábbmentemgyalog)

2017. március 25., szombat

sebes

vagy nagyon sokan akarnak pont ma Pestre menni, vagy túl kevés pénztárost tudtak mára behívni, de meglepően sokan maradtak le a vonatjukról a Tiszain, én is már csak a következő sebest értem el az IC helyett, azt is futva. évek óta IC-vel járok amúgy, eleinte azért, mert diákként még inkább kifizettem a pótjegyet az ösztöndíjból, csak gyorsabban hazajussak, teljes áron meg túl drága a jegy ahhoz, hogy cserébe kényelmetlen, hangos és lassú is legyen. mindenesetre most jöttem rá, hogy annak idején volt még egy ok, amiért hanyagoltam a “gyors”- és “sebes"vonatokat, mégpedig a pótjegyvásárlás visszatartó erejének hiánya. megint sikerült két totál részeg utastársat kifogni, akik majd’ két órán keresztül egymás anyját ordítva szidva szórakoztatták a többi utast. a bácsi meg a fickó ismerhette egymást, talán néha egy helyen is lakhattak (fedél nélkül is akár), és üvöltve tárgyalták, hogy melyikőjük él ingyenebbül a másikon, ki vette a hatodik sört, ki nem főz soha stb. eleinte kicsit aggasztó volt, aztán valamelyest szórakoztató is, ahogy azt tárgyalták, hogy a központi fűtés az, amikor a középső szobában begyújtasz a kályhába, és attól mindenhol meleg van, vagy hogy az egyikőjük egy robot, és nem is sör kellene az olyannak, hanem gépolaj. most hallottam élőben először azt a mondást is, hogy "te aztán okos vagy, mint a tavalyi kos”. amikor az egyikőjük elindult, az utasok egy emberként lélegeztek fel, miután kiért a kocsiból, hogy végre nyugi lesz. ott volt a baj, amikor a másik is elindult, megint találkoztak (“te mér követsz engem?!”), és a fiatalabbik visszajött. én zenehallgatással próbáltam elnyomni a szövegelésüket, arra figyeltem fel, hogy egy ideig csend volt, aztán valaki (a fickó) angolul kezdett el beszélgetni valakivel. meglepődtem, hogy milyen folyékonyan beszél (elég sok fuckinggal), azon meg pláne, hogy történelemről. kicsit később figyeltem fel megint, amikor viszont már két vietnámi srác orra előtt hadonászott a késével, hogy “Atilla was the f'ing king in your f'ing country too, that was our land, this is our land too, so you can’t f'ing do anything against me, but I could kill you if I wanted to, get out of here to Nobodyland and f'ing die”. a srácok leszálltak, mi meg itt ültünk lefagyva, hogy ez meg mi a picsa volt. egyszerűen nem tudok mit kezdeni, ha valaki késsel fenyegetőzik, teljesen lefagyok, és ezt utálom.

tanulság nincs, mindjárt le is merülök, de a kurva anyját mindenkinek, aki késsel hadonászik.

2017. március 21., kedd

2017. március 7., kedd

számvétel

és hát azóta eltelt majd' két hónap, én meg nem írtam ide egy árva sort se.

mondjuk mit is írnék. új rekord, lassan negyven napja fáj a torkom. egy hétből két napot Pesten vagyok, a maradék ötöt azzal töltöm, hogy várom azt a kettőt. (eddig olyan, mint egy számtanpélda.) eddig többet láttam Miskolcot sötétben mint világosban, de az arány lassan végre javulni látszik. a munkahelyen töltött óráimnak száma a korábbinak kb másfélszerese, de legalább kétszer annyinak érződik. ezen valamit javítanak a bő félórás reggelik és ebédek, a kantin egyébként nemrossz, van ham&eggs. van labor, ahol nincsenek cuccok, és amit rendeltünk, arra meg talán nincs is pénz, de ha van, az se biztos, hogy egyhamar kiderül. bár itt csak "sima" beszerzés van, mégis lassabb, mint a közbeszerzés volt. az első héten több b@zmeget hallottam, mint az MTA-n négy év alatt összesen, mindenki mindenkit elküld az anyjába, de végül soha senki nem megy oda. a munkacsapatom egész jól indult, de közel a fele már elhagyta a köteléket, és nem tudni, hogy mi lesz velünk a továbbiakban. már a cégnek sem az a neve, mint ahová tavaly jelentkeztem, és rövidesen még drasztikusabban változni fog. van több tucat HBR, amit nem értek, és van több száz név és arc, amit nem tudok megjegyezni. vannak gyártósorok, ahol kezdetben fogalmam se volt hogy mi történik, de ez legalább azóta se sokat változott. vannak folyamatok, amiket elvileg majd fejlesztenünk kéne, de valójában azok sem mind ismerik, akik dolgoznak vele, és konkrétan betanítani se tanít be senki. eddig egyszer kellett mennem megjavítani valamit, de a hiba elmúlt, mire bemutatták. (aztán belevágtak egy csavarhúzót, hogy újra előjöjjön, mert valójában az volt a baj, hogy hibás volt a hiba.) nemrég megtudtam, hogy van egy másik labor, ahol szintén csinálnak olyan méréseket, mint amiket én szerettem volna csinálni (nálunk elakadt a dolog ott, hogy hogy szerzek egy tartalék ipari tesztgépet, és hogy viszem fel a gyártósorról a tetőtéri zajkabinba, ahova be se fér). megpróbáltam bekéredzkedni ebbe a laborba megnézni egy mérést, erre leszerveztek nekünk egy időpontot, amire a kollégák nem küldték el a megbeszélt mérnivalót, és én lettem a hibás, hogy miért szervezkedek. mondjuk az első sori látogatásom is azzal indult, hogy véletlenül megszakítottam egy mérést, mert mondták ugyan, hogy menjek be nyugodtan, csak azt nem tették hozzá, hogy ettől viszont a biztonsági leállító is működésbe lép majd, és mivel kb 12 másodperces ütemidővel esnek le a sor végén a kész termékek (jobb esetben nem szó szerint), a következő fél perces magyarázkodással kb száz eurót dobtam ki az ablakon. (mivel ez üzleti titok, a számokat természetesen megváltoztattam.) mivel munkahelyen csak céges email van, a magáncélú postafiókom kezd teljesen szétcsúszni, gyűlnek az olvasatlan levelek tucatjával, és már szűrőket sincs kedvem beállítgatni, hogy legalább ne lássam őket. az MTA-ról kapott segítségkérő leveleknek hála több hasznára voltam a volt munkahelyemnek, mint a mostaninak. itt pénzt eddig még csak egyszer küldtek, akkor is csak fél adagot, viszont valamiért felajánlották, hogy megcsinálják a 2016-os adóbevallásomat, pedig akkor még nem is itt dolgoztam.

úgyhogy most az van, hogy még nagyon mennék vissza Pestre, bár elég lenne két nap, ha amúgy a többi napon Rica is itthon lenne; nagyon várom már a jóidőt, hogy egész sokáig világos legyen; hogy a meló utáni idő ne csak abból álljon, hogy hazajövök, megnézem a nemcéges emailjeimet, eszem és alszom; hogy újra legyen időm játszani vagy sorozatot nézni vagy filmezni esténként; hogy ne keljek minden reggel negyedhétkor álmosan... hogy legyen kicsit jobb ez, mert bár most annyira azért nem rossz, de a jó az nem ilyen.