Agus - Noble Maiden Fair (Merida / Brave cover)

2009. tavasz

mivel úgy tűnik, mostanában már csak havi egy videóklipre futja tőlem, lecsapok a lehetőségre, hogy MM mémet kiáltott, és ha már így én is felkerültem a nosztalgiavonatra, eltöltök ezzel úgy két-kétésfél órát. de persze mivel késő van és marha álmos vagyok, leginkább a régi blogbejegyzéseimre fogok hagyatkozni, amiből mondjuk nem derül ki minden, és sokkal kevésbé lesz így romantikus, mint valójában volt, de azért jó lesz talán összeszedve látni.

szóval valahogy úgy kezdődött, hogy éppen tele volt a hócipőm az egyetemmel, mert zéhá volt beadandó hátán, aminek a felét sem értettük, de az előző évfolyamok közkinccsé tett anyagaiból azért egy kettest össze tudott vergődni a társaság legjobb 25%-a, amelynek büszke részese voltam akkortájt. 2008-2009 tele marha hosszú volt, és az sem dobott sokat az átlagos hangulatomon, hogy reggel sötétben indultam el az egyetemre, és este sötétben is értem haza, betoltam kb a legolcsóbb tejfölös kenyeret amit a patakon túli boltban találtam, aztán tanultam éjfélig, végül felborultam, hogy öt-hat órával később kezdjem megint ugyanezt. azért igyekeztem azon, hogy ha tudok, legalább havi 1 koncertre összespóroljak az ösztöndíjamból, hogy történjen már valami az egyetemen kívül is, és ennek keretében, ha már hétvégente otthon voltam Miskolcon (mert minek is maradtam volna egy napot is Pesten, ha végre szabadidőm támadt...), akkor legalább az arra járó Depresszió koncertjére elmenjek, még akkor is, ha kicsit őrültségnek hangzott, hiszen egyik barátom sem volt hajlandó velem jönni, szóval mehettem koncertre éjszaka, egyedül. belépés után a ruhatár környékén (ahol a koncert végén egy félrészeg rockersrác próbálta elmagyarázni a ruhatároslánynak, hogy elhagyta a bilétáját, és a számot se tudja, de biztosan ott lesz valahol a kabátja, könnyű megismerni, fekete bőrkabát...), szóval valahol a ruhatár környékén vettem észre néhány ismerős arcot (pontosabban leginkább egy szempárt és egy nyakláncot), akikről kiderült, hogy tényleg hermanosokhoz tartoznak, és magamhoz képest meglepően kevéssé szociálasancsenevészpingvin-módra sikerült velük végigbeszélgetnem egy majdnemérdekes előzenekart (pedig ekkortájt még a hogyvagyot is rendesen gyakorolnom kellett), és csak a Depresszióra mentem be a koncert sűrűjébe, hogy kiüvöltsem magamból, amit csak bírok (hasonlóan terápiás jelleggel, mint Petyával a régi BlackOut-koncerteken). a koncert után sikerült megint megtalálnom az említett csoportosulást, akikkel többnyire egy irányba indultunk el haza; csak a véletlenen múlott, hogy szépen lassan egyesével mindenki lekanyarodott, és az egyik lánnyal mi maradtunk a legtovább közös útvonalon -- az pedig, hogy felajánlottam, hogy elkísérem az éjszakai buszig, hogy ne sétáljon egyedül éjszaka, azon múlott, hogy egy igazi gallér vagyok. még megtárgyaltuk, hogy melyik tanárok tanítottak mindkettőnket a suliból, meg hogy jó volt ez a koncert, meg hogy nincs meg neki a legújabb albumuk, és elküldhetném -- amiből az lett, hogy pár nappal később sikerült megszereznem az albumot, és őt is megtaláltam MSN-en (hihetetlen, micsoda nosztalgo-romantikus dolog ez az MSN), de addigra már neki is meglett a lemez. viszont ha már itt tartottunk, megbeszéltük még, hogy a Rammstein meg a Nightwish milyen menő bandák már, aztán küldözgettünk egymásnak még zenéket, aztán az egész odáig ment, hogy ha már mindketten dolgozatra tanultunk éppen, és sok volt az anyag, akkor végigrágjuk magunkat rajta akár hajnalig is -- és hogy ne aludjunk el közben, ott maradunk egymásnak MSN-en, néha váltani egy-két szót. így történt, hogy végtére is végigbeszélgettük az éjszakát a gép előtt, és reggel hétkor ő már pont felkészülve indult el bioszdogát írni, én meg inkább kihagytam a reggel nyolcas úszásórámat, mert garantáltan belealudtam volna a mélyvízbe. a következő napokban újra meg újra összetalálkoztunk online, és ezek a beszélgetések egészen feldobtak (az akkortáji rossz passzom ellenére), egészen odáig, hogy már rendesen vártam hogy vége legyen az óráimnak, és mehessek haza, hogy elmesélhessük egymásnak, hogy kivel mi volt aznap (és így ment ez később is). aztán egy-két hét múlva megbeszéltünk egy találkozót Miskolcon, és amikor Tsaba szülinapi bulija után, erőteljesen másnap reggel sikerült felnyalábolnunk az ünnepeltet, és elindulnunk őt hazatámogatni, így sikerült megérkeznem a megbeszélt helyszínre, természetesen késve, de végülis elfogadható indokkal. cserébe bejártunk várost ketten, márminthogy így tényleg az egészet, oda meg vissza, és itt is rengeteget beszélgettünk, még ha ehhez eléggé meg is kellett emberelnem magam, mert sosem voltam az a szószátyár alkat, akkortájt meg még pláne nem. aztán mikor legközelebb itthon jártam, sikerült meglepetésszerűen odaszervezni magunkat egy párnacsatázásra (mondjuk eleve gyanús lehetett, hogy miért kértem meg titokzatosan, hogy aznapra hozzon magával kispárnát), aztán megint bejárni a várost jól (és milyen jól jött aztán este hazafelé, hogy volt nálam párna, mert legalább nem fáztam annyira). és ezután már csak egy találkozóra volt szükség ahhoz, hogy harmadik nekifutásra (és türüppölésre) végre tényleg elmondjam neki, hogy úgy tűnik, mostanra már teljes bizonyossággal megállapítható, hogy szeretem. és bár ekkor még továbbra is csak hétvégente láttuk egymást, de mennyire örülök, hogy ekkor nem fogadtam meg a saját tanácsomat, miszerint akkortájt érettségiző, egyetemre készülő lánnyal kezdeni nem érdemes... (azóta tovább javult ez a statisztika, MM-éknek is köszönhetően.)

hát ezzel sikerült összeszednem a blogomból azokat a szilánkokat, amik bemutatják ezt a korszakot, amikor összejöttünk ezzel a leányzóval, és az azóta eltelt évek elég jól igazolják, hogy érdemes volt egyedül is nekivágnom annak a bizonyos koncertnek. ha pedig van közöttetek, aki idáig elolvasta ezt a bejegyzést, az vegye bátran magára a felhívást, és nosztalgiázzon egy sort ő is a blogján, mert az jó! (mármint remélem, hogy jó. úgy kell, hogy jó legyen.)