még kb 13 évesen, amikor nagyon sokat hallgattam ezt az albumot, hosszú autós utakon vagy kirándulásokon amíg végigment az album, leforgattam a fejemben egy filmet rá. meglehetősen drasztikus (és nyilván hatásvadász) fordulatok voltak benne, az életem egy alternatív folytatása (befejezése?) volt, több osztálytársam és osztálytársnőm is szerepelt benne, de egy másik (vagy legalábbis másmilyen) városban játszódott, mint ahol laktam. a számok hangulata vitte előre a történetet, néhány hangulat még mindig megvan, és meglehetősen furcsa érzés, amikor ezek zenehallgatás közben még ma is beugranak.
amúgy ekkoriban nem volt internetem, sem webkamerám, és nem volt módom a ruhatáramat az ízlésemnek megfelelően összeválogatni, és még barátaim is voltak. valószínűleg csak ennyi választott el attól, hogy emós legyek. meg ez a dal, meg még egy másik (egy offspring, ha jól emlékszem), amitől egy hétre megőrültem, és mivel utána sem múlt el, sokkal jobban érzem magam azóta. azóta vagyok pesszimista helyett realista.
igazából a barátaim tehetnek erről, akikkel együtt jutottunk el a rockzenéig (és tovább), akikkel együtt hallgattuk az Alvint, a Papa Roachot, Linkin Parkot, Limp Bizkitet, a szennyet (KoRnt :P), meg még sok mást is. életem végéig hálás leszek nekik ezért. a másik, akinek hálás vagyok, az a Kedvesem. őóta vagyok realista helyett optimista.
remélem, ezt hívják pozitív jellemfejlődésnek :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése